Közvetlen Demokrácia & Kutatás

Azzal már többször, több helyen eldicsekedtünk, hogy több mint 15.000 Facebook bejegyzést tekintettünk át a 10 vizsgált országban. A Twitter esetében még az utolsó simítások történnek az Egyesült Királyság és Svájc eredményei felett, de 8 ország összesített eredményeiről már tudunk beszélni.

Ezek szerint Ausztráliában, Ausztriában, Írországban, Horvátországban, Kanadában, Magyarországon, Montenegróban és Új-Zélandon a parlamentek 10%-ban, a vizsgált három hónap alapján, a következőt látjuk:

Több mint 20,000 bejegyzésről beszélünk tehát. Az is látszik, hogy az információközlő kategória a Twitter esetében is népszerű, de az interakció is fontos szerepet kap. Igaz, ez utóbbi alól vannak kivételek. Aztán arról még nem is beszéltünk, hogy Horvátország, Magyarország és Montenegró esetében nem is tudtuk kitölteni a 10%-ot, mert egész egyszerűen nem találtunk elegendő aktív Twittert használó képviselőt.

Mit tanultunk ebből? Akármennyire is másodlagos-sokadlagos platform felénk a Twitter, a teljes egészet tekintve mégis magasabb megosztásszámot eredményez, mint a Facebook és még az interakciót is jobban támogatja.

A következő ábra önmagában nem mond sokat, de azért ad okot böngészésre. Az látható rajta, hogy a vizsgált országokból hány komment született a politikusoktól a Facebookon:

Tisztázzuk, hogy ezek a számok azért nem jelentenek sokat, mert minden országban más és más volt a mintavételi egység. Ugyan egységesen a parlamentek 10%-át vizsgáltuk, de eltérő nagyságúak a parlamentek. Itt a legtöbb politikust az Egyesült Királyság (65) adja, míg a legkevesebbet Montenegró (8). Azért az már elmond valamit az egészről, hogy a legnagyobb nem az élen, a legkisebb pedig nem a legvégén végzett, nem?

A Szegedi Tudományegyetem nemzetközi tanulmányok BA hallgatói most azon dolgoznak, hogy kiderüljön, mégis mi van e százalékok mögött. (Az itt látható ábra is az ő munkájukat dicséri.)

Végre megjelent a Politikai kommunikáció-kutatások a közösségi média korában című könyv. Elérhető a kiadó honlapján vagy a Google Könyvek között. 

Az előszóból:

A 10 fejezet két nagy csoportra bontható. Az elsőben a vertikális kommunikáció által meghatározott értelmezésekkel találkozhatunk. Szabó Gabriella a magyar médiatörvények európai vitáját teszi elemzésének középpontjába. Itt a politikai rendszer, a médiarendszer és a civil szervezetek között zajló nyilvános összecsapások mentén kapunk képet arról, hogy a hatalom milyen – egyszerűsödő – stratégiák mentén érvelt egy szakpolitikai döntés mellett, és milyen ellenérveket sorakoztatott fel a nemzetközi, valamint a magyar ellentábor. Ehhez a témához kötődik Szakács Ildikó Réka fejezete, amelyben a külföldön sokkal nagyobb tudományos népszerűségnek örvendő „bulvárpolitika” világát elemzi a 2014-es országgyűlési választások kapcsán. Kiderül, hogy nem csak az érvelés mutat az egyszerűsödés irányába, hanem a bulvárpolitika korábbi állapotához képest a magyar politikusok (és újságírók) is kevés sablonból dolgozva írnak a képviselőkről, amihez előszeretettel alkalmazkodik mindkét oldal. A harmadik fejezet az előző kettő összefoglalójaként is értelmezhető. A vertikális (politikai) kommunikáció szabályszerűségeit igyekszik összegyűjteni.

A fejezetek második – nagyobb – csoportja az új politikai kommunikáció szemszögéből közelít. A negyedik fejezetben Mátyus Imre a hálózati teretvizsgálja az önreprezentáció kontextusában. Az újmédiát publikációs médiumból kommunikációs médiumba való átmenetként értelmezi, és ez lehetővé teszi a szerző számára, hogy az online önreprezentációt egyfajta performanszként fogja fel, ami fontos felismerés a politikai kommunikációt kutatók számára. Robert Imre és Stephen Owen az ötödik fejezetben a performansz sajátságos színterére vezetnek minket, a hírszerzések világába. Elemzésükben rávilágítanak arra, hogy a politikai rendszer előszeretettel alkalmazza a hírszerzést az aktuális politikai szándékának – játékának – támogatására. A hatodik fejezetben Nagy Eszter Cecília másfajta „performanszt” vizsgál. 13 ország parlamenti képviselőinek küldött emailek alapján von le következtetéseket arra vonatkozólag, hogy mennyiben függ össze a politikusok nyitottsága (publikus email címe) a valós interaktivitással. Ugyanez a logika folytatódik a hetedik fejezetben is, amikor 10 ország parlamenti képviselőinek Facebook és Twitter bejegyzései kerülnek nagyító alá. Mindkét fejezet tanulsága, hogy a politikusok látszólagos nyitottsága az interakcióra valójában az önmediatizálódás útját jelenti, ahol önmaguk szabályai szerint alakíthatják a kommunikációjukat. A nyolcadik fejezetben Barta Ágnes a közönség felé tereli az olvasó figyelmét. A fiatalok hírfogyasztását vizsgálta három különböző település viszonylatában. A téma rendkívül népszerű volt a kilencvenes és kétezres években, azonban kimondottan politikai szempontú elemzéssel ritkán lehetett találkozni. Eredményei ugyanakkor azt mutatják, hogy rendkívüli változás nem történt, ezzel is erősítve a kötet revolúciót tagadó nézetét. A kilencedik fejezetre, a harmadikhoz hasonlóan, összefoglaló fejezetként is tekinthetünk. Ez azonban a horizontális (politikai) kommunikáció szabályszerűségeit gyűjti össze, ezért gyakorlati útmutatóként is hasznosítható. Az utolsó, tízedik fejezetben Robert Imre és Stephen Owen végképp pontot tesznek az újmédia mint forradalmi fordulat kérdés végére. Az ukrán és iráni forradalmak „Twitter jellegét” kérdőjelezik meg. Bebizonyítják, hogy a közösségi média nem hatott, és nem hathatott katalizátorként a forradalmakra, így pusztán egy eszköz volt, amelynek sok egyéb mellett kisebb-nagyobb szerepe volt a tüntetők szervezésében.

A kötet tíz fejezetének témája az örökké változó politikai kommunikáció világába nyújt betekintést. Eredményei további kutatások tárgyát kell, hogy képezzék, mert így válhat emberközelivé a tanácsadók, a kutatóintézetek és a cégek által professzionalizált politikai kommunikáció.

A magyar és ausztrál parlamenti képviselők Twitter használatának a vizsgálata is a végéhez ért.

A módszer, ahogy a Twitterhez nyúltunk nagyon hasonlatos volt a Facebookhoz:

- két választási kampány között jártunk (azzal, hogy Magyarországon közvetlenül a gyűjtés után kezdődött el hivatalosan a kampány)

- három hónapot vizsgáltunk (2013 novemberétől 2014 januárjáig)

- a parlamenti képviselők létszámának 10 százalékát vettük (volna) be a vizsgálatba. Ausztrália esetében ez nem okozott gondott, de annál nagyobb gond volt Magyarország esetében. Az előző parlamentben 386 képviselő ült az Országgyűlésben. Mi viszont csak 14 politikus Twitter profilját találtuk aktívnak. Így Magyarország esetében azt lehet mondani, hogy a képviselők teljes Twitter penetrációját nézhettük át.

- a Facebook és a Twitter között meglevő különbségek miatt egy kicsit változtatnunk kellett a kategóriákon is: a link- és fotómegosztás egy közös kategóriába került, míg született két új, az interakció negatív és interakció pozitív kategóriák. Mivel a Twitteren ugyanazon a felületen lehet kapcsolatba lépni a követőkkel, így ezeket szükségesnek találtuk bevezetni. A negatív azt jelenti, hogy valamilyen vitát véltünk felfedezni a bejegyzésekben, míg a pozitív a beszélgetést takarja.

A kapott eredmények a következők Ausztrália esetében:

Látható, hogy nagy hangsúly kerül a szubjektív információk megosztására, de általában is az információközlés fontos. Azt is meg kell jegyezni, hogy sokat beszélgetnek a követőikkel és ezek általában nem azt a célt szolgálják, hogy megvitassanak dolgokat (pozitív interakció).

A magyar eredmények pedig így néznek ki:

Az információközlő kategória uralja a tortát, a szubjektív kategóriával közösen 80%-ot érnek el, ami 10%-kal több, mint az ausztráloknál volt. Ugyanakkor a magyar parlamenti képviselők nem arra használják a Twittert (sem), hogy beszélgessenek a követőikkel.

Összegezve, a különbségek az egyirányú kommunikáció esetében nem jelentősek a két ország között. Az igazi különbség az interakcióban figyelhető meg. Továbbá, ami nem volt megfigyelhető a Facebooknál, a politikusok sokkal tudatosabban használják információátadásra a Twittert. Ez azt jelenti, hogy a médium jelleg erősödik. Már csak az a kérdés, hogy nevezhetjük-e ezt a jelenséget önmediatizációnak?

Az utolsó, Magyary posztdoktori ösztöndíjam alatt teljesített konferenciára Szkopjéban került sor.

A címe Media: Theory and Practice volt és angol, makedón, valamint orosz nyelven került megrendezésre. Részemről az angol nyelvű előadások voltak a relevánsak, ahol például Nico Carpentier  beszélt a rádiók helyzetéről a web2.0 korszakában, vagy Lilia Raycheva és csapata a 2013-as bolgár tüntetéssorozatot dolgozta fel.

Az előadásomat Social Networking Sites and Politics: Analysis of Politicians’ Twitter Use in Croatia, Hungary and Montenegro címmel tartottam meg. Ezúttal három, földrajzilag közel, politikailag (politikai kultúra szempontjából) távol eső országokat hasonlítottam össze. Első alkalommal használtam a Twitter-kutatásból származó adatokat. Amellett érveltem, hogy az eltérő politikai kultúra ellenére a három ország politikusainak pillanatfelvétele a Twitter közösségi oldalról igenis egy irányba mutat. Kevesen használják ugyan, de azok, akik használják "önmediatizációs" szándékkal nyúlnak hozzá. A gondolat igencsak találó volt, rengeteg kérdést és támogató szót kaptam a közönségtől.

Konkrét haszna a konferenciának két kapcsolatban fejezhető ki.

A panelem után odajött hozzám Jelena Jurišić a Zágrábi Egyetem oktatója, aki felkért, hogy vegyek részt a 2015-ös ICA regionális konferenciájához szervezett paneljében.

A konferencián újra volt alkalmam találkozni Robert Imrével, akivel megállapítottuk, hogy majd 16 hónapja a Magyary programban megkezdett kutatás után is egy irányba mutatnak elképzeléseink, így mindenképp szükséges további együttműködéséket szerveznünk, a közösségi média és a demokratikus (kommunikációs) részvételt kutatnunk.

Maga Szkopje mint Makedónia fővárosa fejlődő város, ugyanakkor a Balkán félsziget eme része soha nem az urbanisztikai csodáiról volt igazán híres, hanem természeti szépségeiről. Ezt volt akalmunk megcsodálni a Matka hasadékban. Csak ajánlani tudom mindenkinek az országot.

Az a szerencsére ért, hogy a Magyary Posztdoktori kutatásomnak köszönhetően meghívást kaptam a "Populist Political Communication in Europe: Comprehending the Challenge of Mediated Political Populismfor Democratic Politics" (Populista politikai kommunikáció Európában: a politikai populizmus kihívása a demokratikus politika számára) elnevezésű COST IS1308 számú akcióprogramba.

A kutatásban 26 ország 41 kutatója vesz részt. A Horizon 2020 ernyője alatt működő COST Akcióknak az a lényege, hogy a különböző tagországokban folyó hasonló - jellemzően támogatott - kutatások vezetőit köti össze egy összeurópai kutatásba. A program nem támogatja a kutatást, viszont a közös találkozókat (COST konferenciákat, rövid tanulmányutakat, nyári egyetemeket) igen.

A kutatás célja közös platformra hozni azokat a kutatókat, akik a populista politikai kommunikációt és annak hatását az európai demokratikus viszonyokra kívánják vizsgálni. Ez nem csak több demokráciában történt kormányok, politikai és gazdasági fejlődés elleni közelmúltbeli populista támadásai miatt fontos, hanem a nemzeti média és kommunikációs rendszer változásainak a fényében is. Annak érdekében, hogy összegyűjtsük ezt az alig ismert oldalát napjaink politikai kommunikációjának az akció három összekapcsolódó, de jól meghatározható aspektusát vizsgálja a populista politikai kommunikációnak: (1) populista politikai kommunikátorok és stratégiáik. (2) a média és populista diskurzusok, frame-ek. (3) az állampolgárok bevonódása és a populista üzenetek hatása.

Az Akció alapját a NEPOCS (Network of European Political Communication Scholars) hálózat adja, amely az európai politikai kommunikációval foglalkozó kutatók legnagyobb csoportja.

További részletek a COST Akcióról itt. 

Hosszú előkészület után végre megjelent a 'Political Campaigning in the Information Age' című könyv. Maga a könyv egy külön történetet érdemelne, hogy hány variáción esett át, de ezt most inkább hanyagoljuk. A 20 fejezet közül a magyar vonatkozásokról szóló az, ami a kutatásom szempontjából érdekes, mivel a 19. fejezetet jegyzem 'Hungarian MPs' Response Propensity to Emails' címmel. Ez a fejezet annyiból kötődik a Magyary Posztdoktori és OTKA kutatáshoz, hogy az alapokat taglalja, ami mentén neki lehetett állni a kutatásnak, ezért rendkívül fontosnak tartottam, hogy jó kiadványba és neves kutatók fejezetei közé kerüljön be. Egyetlen szépséghiba, hogy előbb jelentek meg a saját kutatásom szempontjából "előrehaladottabb" tanulmányok. Ugyanakkor ilyen a nemzetközi átfutási idő, ehhez hozzá kell szokni.

A tanulmány angol nyelvű és szerves folytatása a korábban két szerzőtárssal közösen jegyzett magyar nyelvű tanulmányhoz. Az ott használt bevezető ide is illik:

A politikusokkal szemben szinte már elvárás, hogy használják az új információs és kommunikációs technológiákat, jelen legyenek a közösségi oldalakon és folyamatosan frissítsék státuszukat. Az viszont már nem világos, hogy ez az elvárás csak az őket kutatóktól származik-e, vagy a választóknál is jelen van e kritérium. Tanulmányunkban a kutatói elvárás oldaláról közelítjük a témát. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a magyar Országgyűlés képviselőinek hány százaléka válaszol az általunk küldött elektronikus levélre. Az interaktivitás kutatás 2011 nevet kapott empirikus kutatás során minden parlamenti képviselőnek azonos tartalmú e-mailt küldtünk ki. Egy hétig vártuk a válaszokat, majd a beérkezett levelek alapján frakciók, nem, életkor és az Országgyűlésbe kerülés módját vontuk be a vizsgálatba. Ezek alapján tudtuk felvázolni a tipikus válaszoló képviselő profilját. Az elemzés során az interaktivitás fogalmának problémakörét is megvizsgáltuk. Ez alapján jutottunk arra a következtetésre, hogy a magyar képviselők nem különböznek lényegesen a nyugati kollegáiktól, nem fedezhető fel olyan „nemzeti” jellemvonás, ami ne lenne magyarázható a nemzetközi trendekkel.

Sajnos az IGI Global Kiadótól mindezidáig nem érkezett meg a tiszteletpéldány, ezért Magyarországról egyelőre csak az interneten keresztül érhető el a könyv.

A fejezet adatai: 

Merkovity Norbert (2014): Hungarian MPs' Response Propensity to Emails. In: Ashu M. G. Solo (ed.): Political Campaigning in the Information Age. Hershey: IGI Global, Information Science Reference, pp. 305-317.

DOI: 10.4018/978-1-4666-6062-5.ch019

Nem mindig azok a konferenciák számítanak a legfontosabbaknak, amelyeket nagy és neves nemzetközi szervezetek (pl. ECREA, ICA) vagy egyetemek szerveznek. Néha azok a konferenciák számítanak igazán, melyeknek a témaköre jól célzott és kutatási szempontból aktív közönségnek szólnak. Pontosan ilyen volt a Social Media and the Transformation of Public Space című konferencia, amelyet  José van Dijck, Thomas Poell és Sanne Kraijenbosch hoztak tető alá az Amszterdami Egyetem Amsterdam School for Cultural Analysis valamint a Royal Netherlands Academy of Science (Holland Királyi Tudományos Akadémia) és az Amsterdam Centre for Globalisation Studies (Globalizációs Tanulmányok Amszterdami Központja) segítségével.

A június 18-20 között szervezett konferencia hatalmas sikert könyvelhet el, mivel többszáz előadós hangzott el a három nap alatt és olyan nemzetközileg is elismert neveket sikerült megnyerni, mint - a teljesség igénye nélkül - Christian Christensen, Mark Deuze, Lance Benett, Alfred Hermida, Michael Schudson és sokan mások.

Gyülekező a  Holland Királyi Tudományos Akadémia épületében

A tömeg által is az egyik legjobban várt előadás Alfred Hermidáé volt, akinek hamarosan megjelenik a Tell Everyone: Why We Share and Why It Matters című könyve. Ebből a könyvből (és nem a könyvről) tartott előadást, amelyben kanadai példákon keresztül mutatta be, hogy miként használják manapság az emberek a közösségi oldalakat, hogyan teremtenek teret a nyilvánosságnak. Az előadás középpontjában az az egy nappal korábbi,  José van Dijck-től származó gondolat állt, hogy nem a habermasi értelemben vett nyilvánosságról (public sphere) beszélünk, hanem a nyilvánosság teréről (public space).

Alfred Harmida (középen feketében)

Nagyon sok előadás tette magáévá a fenti gondolatot a nyilvánosságról. Úgy tűnik, mintha kutatók világszerte hasonló megállapításra jutottak volna és Amszterdamban ennek hangot is adtak. Így lehetett például arról is beszélni, hogy a Facebook miként adhat teret a nyilvánosságnak, azaz, mi a Facebook képlete, amit követve "fel lehet törni" a nyilvánosságot őrző ajtót. Születtek is elképzelések bőven.

Egy többször előkerült "Facebook-képlet"

Saját előadásomat MPs’ Use of Social Networking Sites. A cross-national research címmel tartottam meg. Arra hivatkoztam, hogy a politikusok közösségi hálózat használata valójában nem hordozz magában semmilyen forradalmi újdonságot. Ez azt is jelenti, hogy nem tesz semmit hozzá a demokráciához, mert valójában arról van szó, hogy a politikusok előszeretettel használják szócsőként az olyan oldalakat, mint a Facebook. A technológiai változások a társadalom számos szegmensét érintik, emiatt tűnhet úgy, hogy ami még működött pár éve a politikai kommunikációban, az mára már idejét múlt. A közösségi oldalak azonban nem forradalmasítják a politikai kommunikációt, pusztán a fejlődését segítik. A hagyományos politikai kommunikációhoz képest a politikai rendszer szereplői finomhangolhatják a kommunikációs stratégiáikat és ehhez tenné hozzá Hermida, hogy a választók/állampolgárok pedig hatásosan fejezhetik ki politikai szándékaikat.

Érdekes megemlíteni a Holland Királyi Tudományos Akadémia épületét a Trippenhuist. Sokak számára ismeretes lehet, hogy Amszterdam belvárosában levő házak kicsik, mert egyrészt szegények építették, másrészt a legapróbb földdarabot is ki akarták használni. A Trippenhuis sem egy nagy épület, de mindenképp nagyobb, mint a környező házak. A belső terei azonban lenyűgözőek. Bársonnyal borított, ódon termecskéktől a modern - utólag hozzáépített - kongresszusi termekig mindent lehet benne találni. A múlt találkozik a jelennel. Valahogy úgy, ahogy ezen a képen is:

Június 12-14 között szervezték meg az ECREA (European Communication Research and Education Association) CEE hálózatának éves rendes konferenciáját, a Central and East European Media Conferece-t (CEECOM). Ez már a 7. ilyen jellegű konferencia volt és - a budapesti szervező visszalépése miatt - Wroclawban került rá sor. A témája a változó média és demokrácia volt, aminek során a régió elmúlt 25 évét kívánta feldolgozni a média és a nyilvánosság szempontjából.

Wroclaw az egyetem tetejéről

A város tökéletes választás volt. Nem csak azért, mert sajátos hangulatú utcácskái nyugodt körülményeket biztosítottak a konferencia résztvevőinek, hanem azért is, mert az egyetem szerves része a városnak, ezért a nyugodtság valójában csak a felszínt jelenti. Nagyon is lüktet Wroclaw.

Azért is jó döntés volt Wroclaw, mert bármennyire is furán hangzik, a konferencia "hazatért". Már a kezdetektől Boguslawa Dobek-Ostrowska az egyik fő kezdeményezője, szervezője, egyben tartója... mondjuk így keresztanyja az ECREA CEE hálózatának és a CEECOM konferenciáknak. Idén ő is volt a főszervező.

Boguslawa Dobek-Ostrowska

A témaadó előadások közül meg kell említeni Jane Curry-t, aki még a 1970-es években utazott Amerikából Lengyelországba azért, hogy a lengyel médiát kutassa. Ebből életre szóló kutatás kerekedett. Mára ő a közép és kelet európai média egyik legismertebb amerikai kutatója. Előadásában azokat az általa észlelt változásokat mondta el, amelyeket a 70-es évektől tapasztalt. Szerinte a 90-es évek utáni szabad sajtó mára a visszarendeződés jeleit mutatja a régióban. A helyzet azonban nem annyira vészes, mint ahogy az elsőre hangzik, ő a média pluralitásában látja a megoldást.

Előadásomat Are the Social Networking Sites Democratic for the Public? Analysis of politicians’ Facebook use in Austria, Croatia and Hungary címmel tartottam meg. Továbbra is a Facebook kutatás eredményeire alapozva mutattam be a hallgatóságnak a címben jelzett három országot. Előadásomban arra igyekeztem rávilágítani, hogy a politikusok valójában úgy viselkednek a közösségi hálózatokon - így a Facebookon is - mint információközlők, azaz médiumok. Amikor bejegyzést írnak, akkor kapuőrök és ebben a szerepükben a hírválogatás teljesen a saját szubjektív válogatásuk alapján történik, így ők határoznak arról, hogy mi kerüljön ki az oldalukra, mit "adjanak oda" a követőiknek, hogy foglalkozzanak vele. Pont ebből fakad az, hogy a politikusok nem lesznek szubjektívek a saját oldaluk tartalmában, mivel már a hírválogatás szakaszában szubjektívek voltak. A "csapást" tehát nem nekik kell megtenniük.

Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a lehetőség nem vonatkozik minden politikusra, csak azokra, akik fenn vannak és használják is a közösségi oldalakat. Ezt soha nem lehet eléggé hangsúlyozni, ahogy azt sem szabad elfelejteni, hogy a Twitter eredmények is alátámasztják a Facebook kutatásból kapott számokat.

Az előadás után újra sok kérdést kaptam, de ezúttal inkább az volt az érdekes, hogy mind lengyel, mind cseh részről érkeztek olyan megkeresések, amelyek jövőbeni együttműködések és kutatások összekapcsolásaiban csúcsosodhatnának ki. Az is büszkeséggel tölthet el, hogy David Weaver, a médiakutatás, az agenda setting neves kutatója is megdicsért, amikor elköszöntünk a konferencia végén.

A Wroclawi Egyetem egyik díszterme

Végezetül pedig hatalmas köszönettel tartozom a további szervezőknek, különösen Michal Glowackinak és Michal Kusnak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a 2014-es CEECOM. 

Folytatás 2015-ben, Zágrábban.